Nem hazudok vagy viccelek. Csupán pontosítok, mielőtt bárki félrenyelné a szájába vett táplálékot, miközben ezeket a sorokat olvassa :)

Anyámék egy magán nyelvtanárt kerestek, valóban hirdetésen keresztül. Persze kézzel-lábbal tiltakoztam, hogy az én nyakamra ne küldjenek szemüveges, szexhiányos öreg tanárnőt, és különben is a félévi bukásból simán feltornászom magamat közepesre (ez az angollal máig nem sikerült maximálisan, nyelv és tanár ide vagy oda, holott ennek már lassan 15 éve).

Eljött tehát az ideje, hogy első alkalommal megjelenjen nálunk a „tanár bácsi” pofavizitre. Az ajtóban egy nyurga, göndör hajú srác állt fülbevalóval a bal fülében (1993-at írunk). Nem igazán figyeltem rá, jobban elkeserített a sorsom, hogy nekem most még sulin kívül is marhulnom kell ezzel a hülye tanulással. Ellenben, mikor elment, kínomban tücsköt-bogarat mondtam rá, hátha megúszom :) Mondtam, hogy ez tutira buzeráns, nézzétek csak a fülbevalót, ugye :) És hogy nem kell nekem ez az egész procedúra. Anyámék persze hajthatatlanok voltak és (nevezzük Daninak) Dani is kenyérre kente őket :) Nem is tudom, honnan vettem ezt a buzi témát, hiszen akkor még valahogy semmiféle szexualitáson nem járt az agyam, nemhogy meleg kapcsolatokon.

Lényeg, ami lényeg, 2 évig tartó extra erős barátságot alakítottunk ki, annak ellenére, hogy ő akkor 9 évvel idősebb, ergo 22 éves volt. Ezt a barátságot viszont már nagyon „brutálisan” kell elképzelni; naponta összejöttünk, mozi, közös programok, megismerkedés az ő egyetemi haveri, baráti környezetével, családi(!!!) kirándulás stb. stb. Ezt a kapcsolatot lényegében a szex kivételével már-már szerelminek is lehet utólag nevezni, csak akkor ez valahogy nem fordult meg a fejemben, de tényleeeeg!

15 éves koromban azonban történt valami. Tavasszal előhozakodott azzal, hogy 1 (azaz EGY) hét múlva meg akar velem beszélni valamit. Nekiestem viccesen, hogy akkor most mégis mi a f*sz az, amit csak egy hét után tudsz elmondani, mikor már jobban ismerjük egymást, mint a szüleink minket? Mindegy, beletörődtem, illetve nem foglalkoztam vele, mert épp azon voltam, hogy megint egy szegény lányt rázzak le magamról, mert valami miatt nem jött be ő sem (mint a többi lány, aki jelentkezett nálam szerelemre). És én kis hülye nem is gondoltam bele, hogy miért nem érzek semmit, miért nem jelentenek semmit ezek a csajok. Mindegy, írjuk a számlámra, hogy nagyon csíra voltam még a józan paraszti észhez :)

Eltelt az egy hét, kérte, menjünk el sétálni kicsit a szabad levegőre. Kiderült, hogy aznap délelőtt volt az államvizsgája, s a leendő „tárgyalásunk” esetleges negatív kimenetele miatt kérte, hogy a megmérettetése után beszélgessünk.
Elég kellemes tavasz volt már, hosszan gyalogoltunk és mindenféle töltelék dumával húzta az időt. Egy óra után, a sokadik padot is elhagyva aztán végre nekibátorodott és előállt a farbával. Elmondta, hogy bár leplezte előlem, de jó ideje belül eléggé boldogtalan.
Csendben hallgattam őt tovább.
Olyan érzések gyötrik – mesélte –, amire mindenképp megoldást kell találnunk, mert ő már nem bírja ezt a kínt tovább, s ha esetleg nem tudunk közösen valamit kitalálni, akkor radikálisan csökkenteni kell a találkozásaink számát, s azt is megfontolja, hogy esetleg lemondja a tanításomat.

Mégis miről beszélsz? – kezdtem én is aggódni.
Hát arról beszélt, hogy bár neki volt már ugyan egyszer rövid ideig barátnője, mellettem az elmúlt két évben azonban olyan érzésekre talált, amiket előtte még soha nem tapasztalt.
Olyan szerelem-félét. Egyszerűen már nem tud úgy mellettem ülni, hogy ne csókolja meg a nyakam. Ne simítsa végig az arcomat, ne fogja meg a kezemet a moziban. Vagyis hogy ő szerelmes belém. Úgy ahogy a nagy többség szokott szerelmes lenni egymásba, csupán ők fiú-lány relációban. S hogy nekem erről mi a véleményem, s hogy esetleg nem érzek-e én is hasonlót. Ugyanis a mély barátságból netalán át lehetne nyergelni együtt járásba, kapcsolatba.

Egy eszméletlen hosszú percig nem tudtam megszólalni. Még több levegőért kapkodtam, amitől el is szédültem kissé, ráadásul afféle pánikroham is kerülgetett.
A furcsa, hogy nem azért, mert kiakadtam vagy megdöbbentem volna. Hanem, hogy szinte másodpercek alatt felszínre hozott egy olyan érzést, ami bennem volt, csak nem fogtam, nem értelmeztem. Ezek pedig a Dani iránt érzett nagyon-nagyon mély érzelmek voltak.

Nem tudom jobban leírni, csak azt tudom mondani, hogy olyan érzés volt, mintha tudnál arról, hogy létezik a fagyi, amiről csupa jó dolgot mondanak, de valahogy soha nem gondoltál arra, hogy te is ehetnél akár. Erre felkínálnak neked egy teljes fagyiarzenált, s tudod, hogy mekkora megtiszteltetés, mekkora öröm, hogy ez veled megtörténhet egyáltalán. Mindeközben azzal is tisztában vagy, hogy bizonyos emberektől (lányoktól) valahogy nem merted, nem akartad elfogadni a felkínált fagyit. Erre jön egy ember, aki hirtelen felkínálja neked, s érzed legbelül, hogy bár nem számítottál rá, nem gondoltál rá, mégis ő az, akivel örökké fagyizni akarsz :)

Természetesen mondtam, hogy hát akkor próbáljuk meg, nincs bennem ellenérzés, sőt! 1 hétig még kérte, hogy ne találkozzunk, és gondoljam át többször is hideg fejjel. De én akkor már nem tudtam többé hideg lenni :)

Kettő hét után vele vesztettem el a szüzességem, s boldog, csodálatos évek következtek eztán az életemben.

Nos, így kezdődött az én ideálpasis sztorim. Fogok még mesélni a kapcsolat közepéről és végéről is. De még manapság is meglepődöm (főleg, most így végigolvasva), hogy mennyire romantikus és hihetetlennek tűnő ideálsztori volt is ez a kezdet.

Nektek volt hasonlóan hihetetlen találkozásotok, kapcsolatindításotok? Milyen volt az első számotokra?